[mp_row]
[mp_span col=”12″]
[mp_heading margin=”none,none,none,none”]
A Batthyány-Montenuovo mauzóleum
[/mp_heading]
[/mp_span]
[/mp_row]
[mp_row]
[mp_span col=”1″ classes=” motopress-empty mp-hidden-phone”]
[/mp_span]
[mp_span col=”11″]
[mp_text margin=”none,none,none,none”]
Országmorzsa arról, hogy kerültek Napóleon bútorai A Bólyi kastélyba
[/mp_text]
[/mp_span]
[/mp_row]
[mp_row]
[mp_span col=”12″]
[mp_row_inner]
[mp_span_inner col=”12″]
[mp_text margin=”none,none,none,none”]
Villány felé haladva, elhagyva a mohácsi leágazást, átutazunk Bóly városán. Szép kis város, tágas terekkel, széles utcákkal, bájos pincesorokkal… és a temető mellett egy meglepően szép kápolnával.
Megakad az ember szeme, és még ha nem is készült előre – netán nem velem van, hogy tényleg mindent lásson, amit érdemes -, akkor is fékez, visszafordul, és bemerészkedik.
A csodás, historizáló épület a romanika és a gótika jegyeit viseli – olyan meseszerűen, ahogy a 19. század második felében élt bécsi építész, Carl Gangolf Kayser – történetesen épp Friedrich Schmidt mester mellett kitanulva a szakmát – az akkoriban épp felújításukat megélő lovagvárak mintájára elképzelte.
[/mp_text]
[/mp_span_inner]
[/mp_row_inner]
[mp_row_inner]
[mp_span_inner col=”2″ classes=” motopress-empty mp-hidden-phone”]
[/mp_span_inner]
[mp_span_inner col=”8″]
[mp_image_slider ids=”6774,6775,6776,6777,6778″ size=”full” animation=”fade” smooth_height=”false” slideshow=”true” slideshow_speed=”7″ animation_speed=”600″ control_nav=”true”]
[/mp_span_inner]
[mp_span_inner col=”2″ classes=” motopress-empty mp-hidden-phone”]
[/mp_span_inner]
[/mp_row_inner]
[/mp_span]
[/mp_row]
[mp_row]
[mp_span col=”12″]
[mp_text]
A gyönyörűen felújított és nagy gonddal karbantartott épület jelenleg ravatalozóként funkcionál, bár eredeti rendeltetése, hogy a Batthyány-Montenuovo család tagjainak örök álmát vigyázza.
Furcsa a név… kik is lehettek ők?
A történet szálai egészen Napóleonig nyúlnak, akinek száműzetése idején akkori feleségét, Habsburg Mária Lujzát Pármába helyezték.
Apja, II. Ferenc császár (I. Ferenc magyar király) – illetve leginkább Metternich kancellár – biztos akart lenni abban, hogy Mária Lujza nem segíti Napóleont a Habsburgok ellen, ezért mellérendelte Adam Albert von Neipperg grófot, aki roppant komolyan vette a megbízatást, és valóban, testével (teljes testével) védte a hercegnőt.
A komolyan vett feladat két – törvényen kívüli – gyermek születését eredményezte. Ez az apró kis szépséghiba – a katolikus egyházon kívül – senki szemét nem szúrta, sőt… így történhetett hogy a “Félszemű Amoroso”-ként emlegetett katona csakhamar a hercegség főudvarmestere és főminisztere lett.
Amikor pedig Napóleon meghalt, nőül is vette a nála sokkal magasabb rangú hölgyet.
A hír persze inkább az, hogy Mária Lujza rangon alul házasodott…
Az ő fiúk, Wilhelm von Neipperg, a császár hű katonája lett. Minek utána Aradra kísérte a szabadságharc elítéltjeit, elvette feleségül Batthány-Strattman Juliannát. Katonai megbízatásainak teljesítése során bizonyított hűségéért a császár megajándékozta a hercegi címmel, amit szülei morganatikus házassága révén mindaddig nem viselhetett.
Sőt, nem csak címet, rangot, de új nevet is kapott: Neipperg – Neuberg – Montenuovo… (Újhegyi Úr… bocsánat, Herceg Újhegyi).
Így történt hát, hogy Bólyban, mely már a török kiűzése óta a Batthyány család dél-baranyai birtokainak egyik települése volt, a régi kastély új lakót kapott. S mivel a kedves Mama mindentől megvált, ami Napóleonra emlékeztette, került ide néhány bútordarab, ami talán még ma is ott lenne, ha a második világháborúban nem viszik el az oroszok vagy ki-tudja-kik…
Batthány-Strattman Julianna – immár Montenouvo hercegnéként is – hű maradt a családi szokásokhoz: irgalmasság és emberszeretet jellemezte. Adakozott életében, sőt, még halálában is.
Végrendeletében meghagyta, hogy ha a birtok anyagi ügyei rendeződnek, épüljön a bólyi birtokon egy szépséges mauzóleum a család tagjainak örök nyughelyeként.
És… dicséretükre legyen mondva, azzal együtt, hogy Julianna fia, Alfréd, fényes karriert futott be a császári udvarban, s Németbólytól igen távol, az uralkodó közvetlen, baráti jobbján, Bécsben élt, illetve hogy igazán nem állt rendelkezésre az építkezéshez szükséges összeg, de a birtok egyes darabjainak és bizonyos regáléknak az értékesítésével mégis meglett a pénz, tiszteletben tartva a végakaratot, valóban megépítették a mauzóleumot!
Igaz, amikor a plébános beszentelte az épületet, a hercegi család tagjai nem voltak jelen, amit meg is jegyzett a naplójában, de aztán kihúzta a megállapítást. Valószínűleg ő is úgy gondolta, talán nem ildomos ezzel a ténnyel csorbítani a tett értékét.
1895. október 8-án aztán megtörtént az alapító, Batthyány-Strattman Juliannának, illetve férjének, Wilhelm Albert Montenuovo hercegnek, és két kicsi lányuknak, sőt, Alfréd kislányának, a mindössze 3 rövid napot megélt Wilhelminének az újratemetése is.
Később ide temették Alfrédot, és feleségét, Erzsébet királyné palotahölgyét, a dúsgazdag Franziska Kinsky-t is.
Az ő fiúk, Montenuovo Nándor volt az, aki visszatért Bólyba, s a családi birtokon a mezőgazdaság modernizálásába kezdett.
Fel is futott a gazdaság!
A Schweizer Hof az egykori tehenészet emlékét őrzi, de van Villányban Montenuovo dűlő is, ahol – ahogy akkor is – ma is szőlő terem, s a Vylyan pincészetben kerül palackba, éppen Montenuovo Cuvee néven!
Németbólyban nagyon szerették a hercegifjút és családját, hiszen mindenben a legjobbra törekedtek… A virágzó gazdaságnak épületeket emeltek, víztornyot építettek, telefonvonalat húztak. A tehenek vezetéken kapták a vályúba a friss vizet, s még a kolbász készítésekor is annyira a legjobbat akarták, hogy a feleség, Solymosy Ilona bárónő utasította a szakácsnőt, hogy minden zsírt vágjon le a húsról…
Az is igaz, hogy amikor – utóbb – a kolbász száraz lett, azt mondta:
„Igaza volt a múltkor, Bözsi. A kolbász olyan kemény, hogy nem lehet elrágni. Ha még egyszer beleszólok a disznóvágásba, dobjon ki!”
A sors csúnya fordulata, hogy Montenuovo Nándort épp az embersége és tartása vitte a sírba.
Ő volt az egyetlen főrendiházi tag, aki a zsidótörvények ellen szavazott a Parlamentben, a háború idején pedig – a petícióhoz való csatlakozással – kérte a kormányzót a kiugrásra.
El is vitték Dachauba!
De visszatért, és még akkor is kitartott a birtokon, amikor ’45 után államosították azt.
A hatalomnak kényelmetlen volt egy ilyen Jó Ember, célszerűbbnek látszott gyanúba keverni, s apja egyik réges-régi, tán már működésképtelen vadászpuskáját diadalittasan megtalálva, fegyverrejtegetés vádjával bebörtönözték.
A Márianosztrai börtönben aztán egy nap alatt elvitte szegényt a tüdőgyulladás (Mert az olyan… főleg, ha agyon is verik mellé az embert.)
Őt is Bólyban temették, igaz, másfél évtizeddel később, s a szertartáson – a papon kívül – csupán néhány nagyon hűséges, egykori alkalmazott vett részt. Mások nem mertek.
Szomorú a történet, mint maga a történelem!
De nagyszerű, hogy áll ez a csodálatos épület, oltalmazva a holtakat, s örömet adva azoknak, akik egy-egy élet-igenlő villányi túra kapcsán arra járnak…
[/mp_text]
[/mp_span]
[/mp_row]
[mp_row]
[mp_span col=”12″]
[mp_text margin=”none,none,none,none”]
Köszönöm a figyelmedet!
Folytatjuk majd az országmorzsák csipegetését!
Addig szívesen veszem visszajelzésedet.
Ha pedig tetszett, és szeretnél hírt kapni róla, ha új “Országmorzsa” vagy “Kalendárium-mese” születik, iratkozz fel a hírlevélre, és értesítelek!
De annak is örülök, ha másnak is ajánlod!
Üdvözlettel:
Szabó Judit
[/mp_text]
[/mp_span]
[/mp_row]
[mp_row]
[mp_span col=”12″]
[mp_code margin=”none,none,none,none”]
[mp_span col=”12″][mp_code margin=”none,none,none,none”]
[/mp_code]
[/mp_span]
[/mp_row]