“Már úgy tetszett, hogy eltévedtem. Jó ideje menek a széles, kües völgyben, együtt a tiszta vizű patakkal, amerre az kanyarodik, én is arra, jobbra is, balra is. Amint folyik, szinte játszik, mint a gyermek. Nem siet, csak úgy csordogál. Én sem sietek, csak úgy lépegetek mellette, mert úgy hagyta meg az a jó asszony, akit délután az utolsó faluban megkérdeztem:
– Látja, lelkem, tovahalad az a kis patak, hát csak amellett menjen, minditig csak annak a partján, és ha siet, hamar eléri a falut, ha nem siet, úgyis odajut.” – írja naplójában, 1904-ben
De nem csak mi meríthetünk ezekből a képekből, hanem őt magát is inspirálta a csodálatos, új világgal történő ismerkedés.
Igaz, a vasbeton-építészet első nagy alakjaként tiszteljük, a “ház” és a “templom” építésének igazi mélységeit – hiába volt tanult építész – Erdélyben, az egyszerű emberektől érezte meg, s a motívumok, melyeket ott megismert, áthatják építőművészetét, és a későbbi, vasbetonból készülő házain, népi ihletésű, de modern díszítő elemként jelennek meg. Így vált ő az organikus építészet, a magyar szecesszió Erdélyből gyökerező ágának neves képviselőjévé.
“Minden olyan egyszerű, mégis ügyes volt” – írja azokról a mesterekről, akiknek famunkáit valóságos csodálattal nézte.
A kalotaszegi templom gyönyörű tornya kapcsán a következőket írja:
” Igaz, volt, mert nem hazudott gótikus dóm- vagy olasz palotakülsőt, a falusi magyar templomra, és józan volt, mert nem másolta fára, vakolatra az ókor kőbe alkotott idomait úgy, mint mi hanem csinált a maga érzéke szerint valókat, olyanokat, melyek annak az anyagnak, annak a környéknek, az ő derék magyar híveinek szánt volt. És ki hinné, hogy emellett az egyszerűség és őszinteség mellett mennyi finomság van ebben a kis műben?”
Ha Erdélyre gondolunk, ez a romlatlan szépség jelenik meg lelki szemeink előtt, és valóban sok régi emléket őriz féltő gonddal még a 21. század embere is: