A Kunsthistorisches Museum kupolafestménye

Országmorzsa arról,
vajon hogyan kaphatott Munkácsy megbízást erre a nagyszerű munkára…

Szeretnéd, ha felolvasnám? Csak dőlj hátra, mesélek Neked!

Az osztrák császári gyűjtemények számára – Ferenc József akaratának megfelelően – 1891-re egy csodás épület született, a KUNSTHISTORISCHES MUSEUM.
A hatalmas ház, ikertestvérével, a Naturhistorisches Museummal együtt, a Ringstrasse kiépítésének óriási vállalkozásában is kiemelt szerepet játszott, hiszen a Neue Burg tervezett két karéjának pandantjaként, az újonnan létrejövő Ring túloldalán folytatták a tér képzését, létrehozva a Kaiserforumot.

Kaiserforum_plan

 

A két múzeum egymásnak szembeforduló épülete ma is Bécs egyik legimpozánsabb terét alkotja, középen Mária Terézia hatalmas emlékművével.

A Kunsthistorisches Museum belső kialakításakor – a kor szemléletének megfelelően – olyan pompára törekedtek, ami méltó a benne elhelyezett kincsek szépségéhez és értékéhez.

Csak hogy érezzük, maga Ferenc József is azt mondta, amikor Carl Hasenauer építész megmutatta neki a terveket:
– Es wird schrecklich viel kosten!    Azaz:  – Ez rémesen drága lesz!

A grandiózus kialakítás központi eleme a lépcsőház, amelynek nagyvonalú, két irányba forduló lépcsősorának terét a lodzsás első emelet veszi körbe, és egy hatalmas kupola zárja.
Ha az erkélysorról körbenézünk, dúsan aranyozott, színvilágában mégis komolyságot, már-már komorságot sugalló felületeket látunk, s ahogy emelkedik a tekintetünk, először szinte át is siklik az oszlopok és ablakok közötti szegmensívek, illetve a fölöttük elhelyezkedő lunetták csodás festményein, hiszen szinte szívja a szemet a mennyezet fényessége és égbe nyílónak ható tere:

2018_ExploreHungary_KHM_01
2018_ExploreHungary_KHM_02

 

A kupola festménye – “A reneszánsz apotheózisa” – színvilágának frissessége szinte fényt hoz a komor eleganciájú épületbe.

A perspektíva gyönyörűségét hangsúlyozó kompozícióban a festészet nagyjai – Michelangelo, Raffaelo, Tiziano, Veronese – alakjai fölött a Hírnév és a Dicsőség allegórikus alakjai szállnak – égből ereszkedő angyalok képében.

A tavalyi Klimt évforduló kapcsán különösen nagy hangsúlyt kapott, de persze más időszakokban is óriási dolog, hogy az oszlopok melletti szegmensíveken Gustav Klimt és a Művészkompánia további tagjai – Ernst Klimt és Franz Matsch – képei láthatók.

2018_ExploreHungary_KHM_03

 

Azért emellett számunkra különös jelentőségű a tény, hogy a kupola festménye a “mi” Munkácsy Mihályunk műve!

Az épületet bemutató könyvek és kiadványok meglehetősen szűkszavúak azzal kapcsolatban, hogy mi az oka és háttere, hogy épp Munkácsy kapta a megbízást erre a munkára.  Engem viszont borzasztóan foglalkoztatott, hogy hogy-hogy Munkácsy?

Susanna Partsch nagyszerű Klimt monográfiájában olvasható a mondat, miszerint:
Bécs eredetileg azt akarta volna, hogy a Makart által tervezett képet is ők (értsd: a Művészkompánia) fesse meg, ám Marie Hohenhohle-Schillingsfürst hercegnő közbenjárására ezt a feladatot végül Munkácsy Mihály kapta.

Ki az a nő, akinek közbenjárása ekkora erővel bír?
És ha már közbenjár valaki érdekében, miért pont Munkácsy-t ajánlja?

E kérdésektől elindulva az akkori társasági élet szövevényes hálója bontakozott ki:

Atelier_of_Hans_Makart,_ca._1875


Hans Makart
(1840-1884) ebben az időben Bécs ünnepelt  festőfejedelme volt!

Megrendelői az arisztokrácia rétegéből kerültek ki, sőt, császári megbízásokat is kapott.

Egy igazi sztár volt, híres és befolyásos barátokkal…

Képzeljük csak el, ahogy Richard Wagnerrel beszélget, miközben Cosima Wagner óvatos mozdulatokkal szürcsöli a teát…

De nem is csak ez a lényeg….
hanem hogy Cosima Wagner… Liszt Ferenc lánya volt!

Hans Makart műterme – mintegy élő múzeum – a nap adott szakában, belépő ellenében látogatható volt.
Történetünk szempontjából igen fontos az az apró részlet, hogy amikor Makart Bécsbe érkezett, Hohenhohle herceg bocsájtott a rendelkezésére egy régi kohó épületet, hogy azt műteremként használhassa.
Joggal merülhet fel a kérdés, miért is fontos ez.
Nos, Hohenhohle fontos ember volt, ezért fontos.
Konstantin zu Hohenhohle-Schillingsfürst ugyanis Obersthofmeisterként a császári udvar egyik legbefolyásosabb embere volt.
A Ringstrasse kiépítésének, illetve az 1873-as bécsi Világkiállítás építési munkálatainak  legfőbb vezetőjeként jelentős befolyása és döntő szava volt a művészi kialakítást illetően is.

De  a Hohenhohle-Schillingsfürst  nevet néhány sorral feljebb említettem már…
Bizony, az ő felesége volt az a Marie, akinek a nevéből kiindultunk a nyomozásunk során.

És ha azt is elmondom, hogy Marie lánykori neve Sayn-Wittgenstein, akkor  a nyom hirtelen nagyon forró lesz!
Ugye beugrik Carolyn Sayn-Wittgenstein  neve?
Igen, ő az a lengyel arisztokrata hölgy, aki egy kijevi koncert kapcsán végzetesen beleszeretett Liszt Ferencbe, s hiába a magas rangú orosz férj, hiába az egyházi tiltás, sőt, még az sem számított, hogy Marie d’Agoult  hisztérikusan visszavárta a hírnévben lubickoló férjét…
Szóval… ő az, aki vállalta a társasági körök megvető kirekesztését, és Weimarban élt Liszt Ferenccel – ne szépítsük – vad házasságban.
Ilyen módon a kislánya, Marie is a legpezsgőbb művészi társaságban nőhetett fel, s így ismerkedett meg Konstantinnal is,  akivel a házasságkötésüket követően Bécsbe költöztek.
Az ifjú férj fényes karrierje pedig visszakanyarít minket a történetünkhöz…

No, de értem én, hogy a “keresd a Nőt” már megint bejött!
Szinte látom, ahogy Marie otthon duruzsol, hogy  a család barátját, ezt a Párizsban élő magyar festőt kellene megbízni a mennyezet kifestésével. Sőt még azt is el tudom képzelni – látva a társasági szövevényt – hogy Konstantint nem volt nehéz meggyőzni.

De vajon miért és hogyan mondott igent a császár?

Ehhez egy újabb érdekes szál szolgálhat megoldással…
Az 1873-as bécsi Világkiállítás ugyanis rendkívüli jelentőséggel bírt mind Ausztria, mind Magyarország számára.
Ausztria azt demonstrálta, ahogy a Königratzi vereség óta megerősödött, és hogy Bécs egy  (újra)épülő Birodalom (még épp csak épülő) császári fővárosa.
Magyarország pedig, túl a Kiegyezésen, önálló lehetőséget kapott a bemutatkozásra. Sok egyéb más mellett a művészeink alkotásai is fontos bemutatandók voltak, s nagy kérdésként merült fel, vajon a Párizsban sikeres Munkácsy megtiszteli-e hazáját azzal, hogy a magyar szekcióban állít ki.
Egy ideig úgy tűnt, az egyre híresebb festő bizony nem is válaszol a felkérésre. Ment is a suttogás a Nemzeti Kaszinóban, s a jóakarók jelezték Munkácsynak, hogy jól tenné, ha legalább válaszolna.
Ő pedig  biztosította a szervező bizottságot, hogy a felkérés hozzá nem jutott el,  de feltétlenül, nagyon… méghozzá:

Miután én nagyon is erősen készülök, csakis mint magyar kiállítani.

Micsoda nemzeti hős!!!
És valóban hozott négy festményt!
A Köpülő asszony, az Éjjeli csavargók, a Férfi tanulmányfej és az Őszi erdőrészlet oly nagy sikert arattak, hogy a császár a Ferenc József Rend lovagkeresztjét adományozta a fiatal festőnek.

Úgy érzem tehát a császár személyes élményei alapján is tudhatta, és érezhette, ez a művész alkalmas és méltó lehet a mennyezet kép megfestésére.
És ezzel körbe is értünk a szereplőkön…

Lássuk akkor, hogy is áll ÖSSZE a történet:

A “Hofmuseum” lépcsőházának kifestését a császár eredetileg Makartra bízta, aki el is kezdte a munkát, a lünettákban megfestette a festészet egyes korszakainak nagyjait időző képeket, a csegelyekbe pedig arany alapra groteszkeket tervezett, azonban 1884-ben meghalt.

A szegmensívek képeinek kivitelezését – Makart tervei alapján –  a Művészkompánia fiatal tagjai végezték el. Ők kicsit változtattak a koncepción, s a rövid határidőre való tekintettel felosztották a falakat, és ennek eredményeként ma nagyszerűen érzékelhető, hogyan nyiladozott a három fiatal saját stílusa, bár eredetileg épületfestésre szakosodó, egymást bármikor helyettesítő festő-vállalkozásként álltak össze.
Ma az északi falon Gustav Klimt, a keletin Ernst Klimt, a délin Franz Matsch munkái láthatók, és hogy stílusukat könnyen összehasonlíthassuk, a nyugati fal három képe egy-egy művészhez kötődik.

Úgy tűnik azonban, hogy a mennyezetkép kapcsán tapasztaltabb kollégát kerestek, mert Makart halála után Hans Canon-t, a szintén ismert és elismert bécsi művészt kérték fel. Sajnos azonban ő is meghalt 1885-ben.

Nem kellett hozzá pár év, és Gustav Klimt olyan jelentős megbízást kapott, mint a Burgtheather mennyezetének kifestése, de – vélhetően – ekkor még túl fiatalok voltak ahhoz, hogy rájuk essen a választás.

A Ringstrasse kiépítésének legfőbb “miniszteri biztosa”, Konstantin von Hohenhohle-Schillingsfürst herceg tanácsolhatta az uralkodónak – felesége Marie sugallatára, és a sok-sok családi-baráti-társasági szál összeéréseként -, hogy a kialakult helyzetben az addigra Párizsban és Bécsben is hírnevet szerezett magyar festőt, Munkácsy Mihályt bízzák meg a hatalmas festmény elkészítésével.

Munkácsy Neuillyi mûtermében, a mint új nagy képén dolgozik

Munkácsy neki is állt, s Neuilly-i műtermében elkészítette a hatalmas művet.

A folyamatot Pataky László festménye örökíti meg.

A “Reneszánsz apotheózisa” a Párizsi Salon-on is kiállításra került, s elnyerte a kortársak csodálatát, no meg az Aranyérmet.

Legnagyobb művészi erénye talán éppen az, ahogy Munkácsy a szokásos stílusát a témának alárendelve módosította, s a sötét tónusú, akadémikus festészet helyett valóban reneszánsz frissességet hozott mind a színekkel, mind a perspektíva virtuóz megjelenítésével.

 

Még egy fontos megjegyzés:
Több helyütt “freskó”-ként említik a festményt, de ez határozottan helytelen.
Az elkészült vásznat készen szállították Bécsbe, és ott a mennyezetre kasírozták.
Így tehát ez nem freskó, hanem mennyezetkép!

 

És mi a lényeg?
Ahogy körbetekintünk a lodzsáról, 12 méternyi magasságban az Ég nyílik meg a szemünk előtt!
Mindez egy rendkívüli kincseket bemutató múzeum gyönyörűen kialakított épületében, a legfőbb helyen, a kupolában, egy magyar festő ecsetje nyomán.

Ha arra jártok, feltétlen nézzetek fel, s gondoljatok minderre.
És gondoljatok arra is, mennyi szál fut össze, mennyi tudás találkozik, amikor ámuldozó pillantásunkat körbevisszük a festményen!

Egy dolog biztos, ha valaki velem jön el a Kunsthistorisches Museum-ba, akkor nem csupán egy pillantást vetünk a képre, hanem megnyílik a 19. század kulturális életének képeskönyve, s végtelen színes mesék felidézésével értjük meg azt, ami mellett a legtöbben csak – a dátum és az alkotó nevének, a kép témájának és szereplőinek tudásával – elsétálnak!

(A fentiek kapcsán fontos elmondanom, hogy az egyes szálak, részletek és tudás-morzsák ismerete révén állt össze bennem a történet, de
így leírva sehol sem olvastam, a következtetések tehát szubjektívek, de úgy érzem igazak lehetnek.)

Köszönöm a figyelmedet!

Folytatjuk majd az országmorzsák csipegetését!
Addig szívesen veszem visszajelzésedet.
Ha pedig tetszett, és szeretnél hírt kapni róla, ha új “Országmorzsa” vagy “Kalendárium-mese” születik, iratkozz fel a hírlevélre, és értesítelek!
De annak is örülök, ha másnak is ajánlod!

Üdvözlettel:
Szabó Judit

 

Nem lehet hozzászólni a bejegyzéshez.

A honlap cookie-kat használ. Részletek

Egy EU-s szabályozásnak megfelelően a Weboldal a cookie-kat használ.

Bezárás