RetrospEktív bakancsliStám  #1
Sírni, amikor felkapcsolják a villanyt a szabadkai zsinagógában…

Sehol másol az országban nincs annyira helyén ez a sok „seholsincs virág”, mint az Alföld homokján nagyra nőtt óriásfalvak városias főterein!
Ott, ahol a főtéri piacon hímzett kötényben árul a menyecske, ahol az élőállatot hajtó férfi szűrjén ott a kivarrt tulipán… ott illeszkedés, együvé tartozás, a tájból gyökerező közös múlt mély szépségideálja jelenik meg.

“… ennek a síkságnak legmagasabb tornyát eredeti kultúránkkal díszítettük fel, régi magyar kővirágainkkal, hogy ebből a magasságból mind nagyobb körben hirdesse a magyar nyelv kifejezően nemes és csodálatos varázsát…” (Jakab Dezső, a Szabadkai Városháza avatásakor)

Szép a Postatakarékpénztár is, nem mondom…
De a city-ben csak dísz a virág.
Vidéken a vidék része.
Ezért lehet fogalom a Dél-Alföldi szecesszió. Ezért születnek belőle képeskönyvek, amiket ha lapozunk, kedvet kapunk, hogy útra keljünk.

El is utaztunk a “Fedezd fel Magyarországot Klub” csapatával, több mint 100 évvel később, hogy gyönyörködjünk!

Kiskunfélegyháza és Szeged szecessziós palotái után Palics és Szabadka következett.

Egy másik országba léptünk, de még mindig magyarul, s ez különös jelentőséget adott mindannak, amit láttunk.
Próféciává váltak a megnyitón, 1912-ben elhangzott szavak:
„Higgyétek el, politikailag többet jelent egy ilyen maradandó épület, mint az idők változásának alávetett miniszteri rendeletek egész sorozata. Minden külső kényszer nélkül, minden drákói rendelet mellőzésével fogják majd a nemzetiségi lakók a magyar nyelvet elismerni, látva a magyar formák, a magyar stílus fölényét. Lassanként megismerik e formákat, magukba szívják, tudni fogják, hogy van egy hatalmas magyar nemzet, amely tud alkotni és követni fogják, mint követtük mi is a nyugat művészetét. Sok ilyen épület jobban bizonyítja az uralkodó magyar faj létezését, mint az a magyar címer, amelyet nemzetiségek hivatalos postaházaira, vagy bíróságaira ráraknak. Nem gyorsan hat ez az épületkolosszus, de annál mélyebben szánt az ember lelkében és nemzedékről nemzedékre fogják tisztelni benne a magyarság elpusztíthatatlan szimbólumát.”  (Braun Henrik)

A sok szépség között pedig a legizgalmasabb célpontunk, az épp idén elkészült Szabadkai Zsinagóga volt.

Az épület még meg sem nyílt a nagyközönség előtt, így számomra nagy stressz volt, hogy valóban kattanjon a zár, és beléphessünk.
S amikor beléptünk, az üvegablakok szépsége miatt azt kértem, még ne kapcsoljuk fel a villanyt.

Gyönyörködtünk, ámultunk, bámultunk.
Én közben megnyugodtam, hogy bejutottunk, és mindenki boldog…

És akkor felkapcsolták a villanyt!
A fény  és a feltáruló szépség olyan erővel hatott, hogy úgy éreztem, elsírom magam.
Könnyes szemmel fordultam Györgyihez, hogy az érzés kimondásával enyhítsem a feszültséget.
Ő is majdnem sírt.
Végül csak megrendülve nyugtáztuk, hogy “ez gyönyörű”.

Nem teljesült hát az első pont, mert akkor még nem tudtam (nem hiába “retrospektív”), hogy van ilyen bakancslistám…

De most ünnepélyesen fogadom, hogy ha legközelebb ilyen érzésem lesz, hősiesen hagyni fogom magam,  és sírni fogok.

  • 2018_ExploreHungaryClub_Delalfoldi_szecesszio_06
  • 2018_ExploreHungaryClub_Delalfoldi_szecesszio_07
  • 2018_ExploreHungaryClub_Delalfoldi_szecesszio_08
  • 2018_ExploreHungaryClub_Delalfoldi_szecesszio_09
  • 2018_ExploreHungaryClub_Delalfoldi_szecesszio_10
  • 2018_ExploreHungaryClub_Delalfoldi_szecesszio_11

Nem lehet hozzászólni a bejegyzéshez.

A honlap cookie-kat használ. Részletek

Egy EU-s szabályozásnak megfelelően a Weboldal a cookie-kat használ.

Bezárás